Teát főztem neki, amíg verték. Nem sejthettem. Későn ébredt fel a gyanú bennem, mikor megláttam, hogy fennen hordja orrát, ujja közé szorítva, és mankóján testét. Léptem szaporáztam, ő dolgát, neszemre. Vérbe lábadt szeme riadt tekintetembe. Ráncos arcára var tapadt tintázva ősz haját. Tiszta a vétel. Biccentett hontalan fejével s kibiggyedt ajkáról a mondat: „Nemrég kiraboltak.”
Tea. Étel.

*

Meglepően sokszor találkoztam testi erőszakot elszenvedett hontalanokkal. Hol sebüket ápolgatni látom őket, hol hallom keserű beszámolóikból. Egy környékbeli idős urat tegnap kellett kezelésbe venni. Na nem a mentősnek (ki sem jönnének), hanem a rablósnak: elvették az elemes rádióját, pokrócát, dohányát és ezer forintját. Bocs, ötvenet - húztak-vontak rá rendesen a ludasok.

Gyakorta mentem el a rádiós bácsi mellett. Petőfit, vagy Bartókot hallgatott a készülékén. Olcsó szivarkát, vagy sodort cigit slukkolt csendesen. Így volt ez tegnap is, mikor hajnali bevásárlásom után csípős szél fújt haza. Nem tudtam kiverni a fejemből: hogy nem fázik az utcán ülve? Gondoltam meglepem, lesz egy jó reggele: teát főztem, melegszendvicset eszkábáltam, becsomagoltam. Vissza, le.

Szégyelltem magam, mikor megérkeztem. Szégyelltem embernek, magatehetetlennek lenni. Ő is. Folyvást csak azt kérdezte: „Hogy nézek ki? Nagyon látszik?” Fejemben visszhangzott a kérdés, de egy társadalom hangján: Hogy nézünk ki? Nagyon látszik?

Igen, nagyon.
Nincs más mód: egymásra kell hangolódnunk, közös frekvencián.

Pillangó c. film híres jelenete: Hogyan nézek ki?